Bocs, a nagy csöndért, kicsit hosszabbra nyúlt a hazautam, meg az itthon létem sem minden olyan sima..
Mivel azonban egy Nagy Becsben Tartott (külföldön élő) Rendszeres Olvasóm felhívta rá a figyelmemet, hogy az elcsepegtetett információkon túl adhatnék további jelentéseket - és a blogom címét is megváltoztathatnám (NEMKÖSSZ!) - így arra jutottam, hogy beszámolok itt is - legalább a (tudtommal) három külhonba szakadt szívem csücske kedvéért.. :)
Szóval, nagyjából mindenki tudja-látja a sztorit - hazajövetelre kényszerültem..
Utoljára a cozumeli doktornéni előtt jelentkeztem.. Egy hét után végre kivittek a hajóról egy igazi szemészhez! :) Anikó szobatársam még mondta indulás előtt, hogy pakoljak be egy pizsamát, meg egy fogkefét a biztonság kedvéért, hátha ott tartanak. Végül ugyan nem pakoltam be - de ez volt az én szerencsém, hiszen megmentettem magam egy kínos szituációtól... Ugyanis a port agent (aki a hajón élő vendégek-dolgozók földi dolgait intézi) elvitt engem egy OPTIKUSHOZ!! Még jó, hogy a papír-átadásomkor nem ficcent ki a pizsamám csücske a táskámból - még azt hihették volna, hogy meg akarok szökni.. :)
Szóval optikus, ami persze csak első látásra volt döbbenet, aztán egy naggyon nagyon spanyol-angolt beszélő néni hátravitt a vizsgálóba, VÉGRE belenézett a szemembe azzal a műszerrel. A helyszínen azt hittem, hogy rosszul értem, amit mond, mert olyanokat mondott, hogy 'ugyan a szemem van begyulladva, de nem ott van a gyulladás' (?), meg hogy nem fájt-e előtte a csontom, torkom... Válaszolgattam, aztán adott két cseppet, meg egy krémet, amit az alsó szemhéjam alá kell tenni (ritka szar érzés).. Ja, és összeírt vagy egy oldalnyi listát, hogy a legközelebbi cozumeli megállónál milyen labor teszteket akar elvégeztetni...
Visszamentem a hajóra, kérdezi a hajóorvos, hogy mi volt.. Mondtam, amiket mondott, mutatom a papírt - erre mondja, csak úgy félvállról, hogy "ühümmm... hát én arra gondoltam, hogy lehet hogy az lenne neked a legjobb, ha hazaküldenénk egy időre..Vagy vissza Miamiba.. Mégiscsak a szemedről van szó.. Na, de lássuk ezeket a cseppeket...". Én ültem ott, mint aki megkukult, hogy akkor jól értettem hogy HAZA AKAR KÜLDENI?!! Visszakérdeztem, mondja, hogy "jaaa, igen...Szerinte az lenne a jó.. Ír a miami office-nak, hogy ő ezt javasolja, menjek vissza másnap reggel...".
Bevallom őszintén, sokkolt a hír.. Olyan jól kitaláltam már a kis tervemet, hogy 8 hónap, aztán Nóri, ott kipihenni, feltöltődni, diadalmasan-szépen visszatérni Magyarországra, elmenni az Attisék esküvőjére... Ja, és akkor még van 4 hónapom (+Nóri-idő), hogy kitaláljam, hogy hogyan tovább (vissza, másik céghez, Nórihoz...). Erre egyszercsak 4 hónap után bejelenti, hogy "menj haza holnap után" .. :(
Szegény Nórit sírva hívtam, hogy ez mennyire rossz, meg most akkor mi lesz.. :( Az első ijedtségen túl persze kezdett realizálódni, hogy "hazaküldenek, de visszajöhetek ha egészséges vagyok", fizették a repjegyemet haza, adnak betegség-pénzt, otthon lehetek kicsit a családdal-barátokkal... Szóval kezdtem megnyugodni, elmondtam a többieknek - nem örültek..
Másnap reggel visszamentem a dokihoz, kérdezett a szememről (ami hála a szemdoki dolgainak, már sokkal jobban nézett ki), de már eldöntötte, hogy megyek haza "menjek vissza 3 körül a papírmunka miatt".. Kezdtem összerendeződni, pakolászni, értesíteni a családot, hogy 2 nap múlva érkezem... Délután már mentem a doki után az orientation meeting-re (másnap érkeztünk Tampába, 6.45-től folyamatosan 'feladatok': megbeszélés, kulcs leadás, fizu felvétel, törcsi leadás, szoba csekk, bőrönd leadás, papír felvétel..), aztán elkezdtem pakolni.. Hát, alig vettem valamit (tényleg!) és egy csomó dolgot kint hagytam (családi kiszerelésű sampon, mosószer, popcorn, csoki), és így is éreztem, hogy necces lesz ez a súlyhatár... De nem volt sok választásom - egy bőrönddel jöttem, eggyel is megyek - max. fizetek valamennyit..
A többiekkel megbeszéltük, hogy este tartunk egy kis búcsú-dolgot nekem, így 11körül felbattyogtam (1 hete először - és utoljára) a Crew-bárba. Kaptam meglepetés-szülinappótló tortát, dumcsiztunk, fényképeket cseréltünk, a keménymag hajnal 3 körül ment aludni..
(csak ez a kép van, a többire még várok)
Másnap elkezdődött a menet, részletesen be volt osztva, hogy mindenre legyen időd (bár a reggeli már nem fért bele.. :S ), 10.30-kor elhagytuk a hajót.
Nekem első körben a Tampa International Airportról ment a gépem Bostonba. Kivitt a busz egy fél óra alatt a reptérre, elbúcsúztam azoktól, akik másfelé mentek, megyek a becsekkoló nénihez.. Mondja, hogy "hmhm, itt bizony túlsúly lesz..". Már megadóan mondtam, hogy "jó, mennyi?!".. Kiderült, hogy mivel international járattal megyek, sok, 160 dollár.. Nah, mondom, akkor inkább kipakolok!
Rajta hagytuk a mérlegen a bőröndöt, és 62 fontról 50-ig ki kellett volna pakolnom. (mialatt hajókáztam a 30 kg- vihető súlyt két darab 23 kg-ra csökkentették... Na, kössz!) Amikor kinyitottam a bőröndömet, akkor realizálódott, hogy semmi olyan dolgom nincs, amit ha kiveszek és átteszek a kézitáskába, legalább 0,5-1 kg lenne.. Nem volt semmilyen cipőm, kabátom, tusfürdőm, csak ruhák... Így elkezdtem kupacolni a több kilónyi ruhát - a nőci láthatta az elkeseredett arcomat, mert 52 fontnál mondta, hogy jó lesz.. Beszállókártyát odaadta, én meg ott áltam egy nagy plüss-mackó-párnával, egy plüss béléses (mackó méretű) pulóverrel, és egy kézipoggyásszal, aminek kétszer annyi ruhát tettem a tetjére, mint amennyi hely volt benne...
Gondolhatjátok.. Próbáltam emelt fővel elvonszolni ezt a pakkot a mosdóig, ahol mindent kivettem, és egyesével, a lehető legkisebbre gyűrve visszapakoltam mindent. (Volt nálam egy üres strandtáska-szerűség, de nem voltam benne biztos, hogy két kézipoggyásszal felengednek-e, így abba csak a macit és a pulcsit tettem, hátha kipakoltatnak) Így belefértem a kézipoggyászba, de
1. éppen hogy tudtam csak bezippzározni
2. vagy 15 kilós lett (amit próbáltam palástolni, hiszen csak 10 kg a megengedett, így próbáltam könnyed léptekkel mozogni..).
A Tampa-airport-on volt vagy 3,5-4 órám, így ettem valamit, és leültem végre netezni (a szemem egész jól volt akkor). Anikócska barátnőm rám köszönt, hogy mi újság, amikor nagy titkosan elárultam neki, hogy megyek haza - így kiötlöttünk egy ördögi tervet, hogy ő most szól a többieknek, hogy találkozzanak hétfőn nála, 'mondani akar valamit', és én leszek a meglepetés.. (persze ezzel az üzenettel mindenkit halálra rémisztett, sebaj! :) )
Ajándék 3 órám végére kezdtem ismét betegnek érezni magam, és a szemem is kezdte ugyan azt érezni, úgyhogy megváltás volt a Tampa-Boston járat - vagy az egész utat átaludtam... :)
Bostonba érkezve találkoztam össze - a gépről leszállva - a hajón dolgozó férfi nurse-sel, aki ment Németországba, így a következő megállóig, Münchenig együtt mentünk.
Nem is volt baj, hogy találkoztunk, mert a bostoni reptér nem éppen kicsi, keveregtünk egy fél-1 órát biztos.. Itt Bostonban lett volna 2 órám, ami a gép késése miatt 4 órára nőtt.. Gondolhatjátok 100kg-s kézitáskával, nyári cuccokban a télben, begyulladt szemmel, fáradtan mennyire élveztem ezt.. :S
Itt is volt free wifi, de a szemem már nem nagyon örült ennek a lehetőségnek, inkább csak zenét hallgattam és számoltam vissza a perceket!
A gépen emergency exitnél ültem – amit (rá kellett jönnöm) nem nekem terveztek. A kemény 165 centimmel, és az embrió pozcióban-alvásommal tökre nem használtam ki a nagy hely nyújtotta lehetőséget. Plusz aberrált helyen volt a tálca és a képernyő elrejtve, szóval inkább szívtam vele, mint nem.. Az úton iszonyatosan hideg volt - hiába a takaró - szétfagyva, isszonyat fáradtan érkeztem meg - fél óra késéssel - Münchenbe. A levegőben egész jól behoztuk a lemaradást, de csak 20percem volt, hogy elérjem a csatlakozást, így rohhannom kellett. Míg az a kva sok ember elhagyta a gépet, plusz a G94 kaputól eljutottam a G10-ig eltelt pár perc, de 10.53-ra odaértem…
Az utsó táblácskánál ellenőrizni akartam, hogy biztos G10-e (szememben nem bíztam), de akárhogy kerestem, nem találtam a kiírást… Ekkor már rosszat sejtettem… :S Odaérek a kapuhoz, senki sehol, nincs kiírva a képernyőre,hogy hova megy a gép, egy repteres nő rendezgeti a papírjait.. :S
Kérdezem, mi a helyzet a géppel?! Erre a válasz: hát az már elment, bocs! :S
A köv. járat 3.30-kor indul, mintegy 4 óra múlva… Addigra semmit nem kívántam volna, csak egy ágyat, és hogy megérkezzek végre. A szemem állapota lehetetlenné tette, hogy gépezzek, így jobb híján megágyaztam magamnak a széksoron (plüss mackó a fejem alá, plüss kardigán a hátamra) és 2 óra szundi! Aztán egy kis irtórossz, de ingyen lufthansa-kávé, haza út, érkezés dél helyett f5-re…
Itthon kicsit időzavarba kerültem - vagyis az út során, az időzóna-váltások miatt, eltartott ez egy darabig..
Este családozás volt a program szülőkkel-nagyival Gárdonyban, este 7-kor már úgy éreztem, mintha este 10 lenne.. El is mentem aludni - végre ágyban, kinyújtott lábakkal - egészen reggel 7.30-ig, mert mennem kellett másnap dokihoz..
De erről egy következő beírásban adok hírt, most kicsit pihentetem a szemem!
Csók! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése